50 körül szerintem a legtöbb ember előbb vagy utóbb számot vet az életével. Nem feltétlenül azért, mert úgy érzi belekezd a második vagy harmadik s egyben utolsó szakaszba, jóval inkább azért, hogy orientálódjék, hol tart, legfőképpen ahhoz képest, amit saját magának megálmodott.
Hogy „sikeres” -e? Bár mint tudjuk, minden relatív, ahogy Einstein mondta…😊
Sokáig nem akartam ezen a weboldalon nagyon személyes dolgokat megosztani magamról. Nem értettem, kinek miért lenne érdekes a magánéletem, hogy ki vagyok, mi a hobbym, mit csinálok szabadidőmben hogyan gondolkodom, hogyan kezelem a nehézségeimet. Miközben azonban ez az oldal készült, egyszer csak úgy éreztem, hogy ez mégis csak jó ötlet.
Visszatekintve önmagamra egy tiszta, őszinte gyermeket látok, aki sokszor ácsorgott a szülővárosában álló csecsemőotthon közelében, annak falait és udvarát fürkészve. Elképzeltem, hogyan fogom az ott élő árva gyermekeket ringatni, szeretgetni, csillapítani fájdalmukat amiért nem élhetnek a családjukkal.
Magam a tanulásban nem igazán voltam sikeres, mert nem voltam sem szorgalmas sem pedig motivált, általában beértem a minimummal. Viszont mindenhová eljártam, ahol érdekes-kreatív dolgokat tanulhattam; énekeltem, verset mondtam, amatőr színjátszókörben szerepeltem, de még a közlekedési versenyen is részt vettem, sőt én voltam a csapatkapitány, jazz baletteztem, atletizáltam, kézilabdáztam. Persze ez nekem mind szuper volt, de a szüleim nyilván annak örültek volna, ha a suliban teljesítek jól. De az nem érdekelt, mert unalmas volt. Ebből persze sok konfliktus volt a családban. Ami a legborzasztóbb volt, általános harmadikban amikor az anyukám vasárnap délutánonként olvasó naplót kellett írasson velem a Kincskereső kisködmönből. Valódi kínzás volt az mindkettőnknek. Ma sem értem, hogy miért ennek a korosztálynak ajánlott ez a nyelvezetében nehéz, témájában pedig rendkívül lehangoló, amúgy csodás olvasmány.
Csak később kaptam választ Vekerdy Tanárúrtól, aki gyakran hangoztatta, miszerint: „A szülő a legrosszabb korrepetítora a gyermekének”. Miért? Mert a szegény szülő nem szakember, nem ismeri a tanítási technikákat, a lépéseket, csak a jó végeredményt akarja mihamarabb elérni. S mivel ez nem, vagy nehezen megy, gyakran az első 15 percben végig is vezeti magát azon a feltételezésen, hogy gyermeke buta, semmire sem képes, sőt talán még speciális oktatásra is szorul! 😊 Pedig a legtöbb esetben, nem! Csak a tanítás nem a szülő feladata.
Magam az unalmas órák miatt arra is képes voltam, hogy suli helyett inkább egy emeletes ház pincéjében bújtam meg,pedig rendes, szófogadó gyereknek számítottam. Egy kicsi ablak beszűrődő fényénél a kedvenc könyvemet olvasgattam, csak ne kelljen suliba bemenni! Még szerencse, hogy nem okoztam nagyobb ijedelmet, az „eltűnésemmel”!
Szóval nagyon sokáig egyáltalán nem élveztem a tanulást a sulikban, míg felnőttként úgy nem döntöttem, hogy továbbtanulok. Elkezdtem tanulni, és saját rendszert, dolgoztam ki magamnak a tanulásra. Számomra logikus jegyzeteket készítettem, színes filceket használtam, megtanultam összefüggéseket, kapaszkodókat keresni, ritmikusan memorizálni, és elég hamar elkezdtek jönni a sikerek. Emlékszem ott álltunk az osztálytársaimmal a negyedéves vizsgákra várva a felnőttképző gimi folyósóján. A nagyobb gyermekem akkoriban kamaszodott, a kicsi meg a pocakomban csücsült. Később a nagy tologatta húgát babakocsiban a gimi folyósóin s én lelkesen segítettem a hozzám forduló társaimnak azon anyagok megtanulásában, amik nekem jól mentek! Olyan is volt, hogy kémia vizsgán a kislányomat babahordozóban a tanárúr asztalára helyeztem, s miközben mi lelkesen dolgozatot írtunk, őt lefoglalta bájos gyermekem ringatása.
Elszánt voltam, és a gimi után rögtön mentem tovább a felsőoktatásba, egészségtan tanári szakra. Első években minden nagyon idegennek tűnt az iskolában, főleg, mivel a csoporttársaimnak már volt valamilyen korábbi kapcsolatuk az egészségügyhöz, nekem pedig semmi. Megszenvedtem bizonyos tantárgyakat, mint pl. az anatómia, élettan, sejtbiológia, és nem is nagyon értettem mit keresek ott. Aztán amikor a gyermeklélektan, gyermekpszichológia, kommunikáció megismerése következett, az magával ragadott. Kezdtem közelebb kerülni ahhoz a témához, ami már gyermekkoromban is foglalkoztatott, hogyan lehet a gyermek boldog! Rájöttem, milyen sok kicsi, jelentéktelennek tűnő dolog formálja a fejlődésünket. Mennyire fontos, hogy a szülők tisztában legyenek ezekkel, és tudatosan formálhassák családi életüket, együtt, egy irányba nevelhessék gyermekeiket.
Ezért indultam el a suli után azon az úton,hogy családokat segítsek. Elkezdtem gyermekeknek szociális kompetenciákat fejlesztő játékos foglalkozásokat tartani. Olyan szülők kerestek meg, akiknek valamilyen problémájuk akadt a gyermekükkel. mert vagy hiperaktív, vagy agresszív, esetleg nagyon visszahúzódó, befelé forduló. A szülőket gyakorlati tanácsokkal segítem, hiszen sehol nem tanítják meg nekünk, milyen megfelelően felkészült szülőnek lenni! Pedig a legfontosabb ez lenne, ahhoz, hogy a családi élet harmonikus és kiegyensúlyozott legyen. Sokan nem gondolják, mennyire sok egyszerű technika létezik arra, hogyan oldjunk meg olyan helyzeteket, ha a gyerek hisztis, nem tud leállni, gyakran elveti a sulykot, vagy túlpörgeti magát, ha rossz alvó, vagy nem jegyez meg dolgokat, esetleg állandóan elhagyja a dolgait, vagy verekszik, esetleg őt verik. Mi a helyes, hogyan segítsünk?
Nekem az a tapasztalatom, hogyha a szülők szeretettel, megértéssel és türelemmel vannak segítve ezen az úton, akkor hamar megértik a tudatosság és a tükörelv fontosságát és örömmel építik be mindennapjaikba, nevelési eszközeik tárházába a kapott tanácsokat.
Még most is elszánt, és motivált vagyok!
Az én, a mi életünkben is voltak nagy nehézségek, fájdalmas és kilátástalannak tűnő helyzetek. Volt idő, amikor nehezen tudtam megbocsátani magamnak az elszalasztott lehetőségeket vagy elrontott helyzeteket, sőt volt, amikor úgy éreztem, ezek már annyira mélyre húztak, ahonnan nincs is visszaút.
De kaptam a Sorstól másik lehetőséget, egy csodálatos társat az életben! Vele az életem gyökeresen megváltozott.
Mindez azonban nem ment volna anélkül, hogyha nem törekednénk minden nap tenni a jóllétünkért, tudatosan és egészségesen élni, az egyensúlyt, a lelki békét meglelni.
És hogy mi az, ami boldoggá tesz?
Békés vagyok, örömteli és vidám. Harmóniában vagyok önmagammal, a környezetemmel, és számomra ez jelenti a legnagyobb sikert. Elégedett vagyok, nem méregetem magam másokhoz, mert tudom, mindenki a maga útját járja. Szeretetben élek és fantasztikus barátaink vannak, akikkel öröm együtt lenni, kirándulni, sétálni, úszni, bringázni., enni, kártyázni, stb.
Imádtam a csodás családtagunkkal, a Golden Retriever kutyánkkal, Alfieval sétálni és együtt úszni, feküdni a fűben, vagy csak hozzá bújni és simogatni.
Nagyon szeretem a természetet fotózni, legfőképpen a virágokat, növényeket közelről, hogy jól kivehetővé váljanak a fantasztikus részletei.
Szerencsések vagyunk, mert lehetőségünk van támogatni a családunkat és ők is támogatnak bennünket amiben csak tudnak.
Örömmel segítünk olyan szervezeteket, projekteket, akiknek a tevékenysége számunkra fontos, mint például az Orvosok határok nélkül, akik próbálnak mindig oda eljutni, ahol az emberek elesettek, betegek, éheznek vagy kiszolgáltatottak. Minden tiszteletünk az övék! És olyan projektekben is besegítünk, amiben a belső béke elérése, a nyugalom megtalálása, az önzetlenség és az egymás tisztelete a cél.
Mára szakmailag is azon az úton haladok, amin szeretnénk.
A body’n brain® módszer első és eddig egyedüli magyar trénere vagyok. A gyerekek és felnőttek egyaránt szeretik ezt a módszert, mert miközben szórakoztató, pozitív fejlődésen mennek keresztül.
Egy ausztriai kisvárosban vagyok napközis tanár, alsós tagozaton. A gyermekek különböző nemzetiségűek, bosnyák, szerb, magyar, arab, török, afrikai, egyiptomi de azért akad néhány osztrák kisgyerek is. 😊 Próbálom megvalósítani azt, amit az egész emberiségnek el kellene érnie, hogy ne számítson a bőrszín, a vallás, vagy az egyéb különbözőségek, hanem csakis a jókedv, az összetartozás élménye, hogy mind egy fának a termései vagyunk.
Többféle önkéntes munkát is végzek, melyek fontosak a számomra. Az egyiket az ausztriai Vöröskereszt helyi szervezeténél, egy olyan programban, ami az iskola előtt álló óvodás korcsoportot célozza meg, megtanítva arra, hogy mik azok a lépések, ha valakit a környezetükben baleset ér és megsérül, hogyan tudnak elsősegélyt nyújtani, felnőtt segítséget hívni, szükség esetén pedig hogyan kell mentőt hívni.
A másik, amit szintén önkéntesként nagy szeretettel és lelkesedéssel végzek, hogy meditációs programokat szervezünk és segítjük az érdeklődőket, hogyan sajátítsák el a gondolatmentes de tudatos állapotot, hogyan lazuljanak el és töltődjenek fel néhány perc alatt.
Mi az én küldetésem?
Az, hogy minden nehézség, elkeseredettség, stressz, kudarc vagy tehetetlenségérzés, ami a családra telepszik, a gyermek tanulási nehézségei miatt, megszűnjön, a body’n brain® módszer segítségével és a tanulás örömmé válhasson!
Marco és Thilo a bnb® módszer alapítói és jómagam is közel 20 év tapasztalatunkat tettük bele ebbe a hivatásba. Biztos vagyok benne, hogyha elindulsz ezen az úton, az nemcsak sok vidám percet, hanem pozitív támogatást és változást hoz majd nemcsak a saját, de az egész családod életébe!
És hogy hű maradjak magamhoz, és bizonyítsam, hogy az élethosszig tartó tanulás elengedhetetlen mai világunkban, ezért én mint tréner sem maradok le, és folyamatosan edzek, erősítem és fejlesztem magam!
Gyere, vágjunk bele együtt!
